Založit webové stránky nebo eShop
aktualizováno: 05.09.2013 21:07:39 

A Gímesi Hagyományőrző Csoport

A gímesi népviselet

A gímesi népviselet

Gímes a vidék egyik legnagyobb és egyúttal központi faluja: vásárok színhelye, bizonyos előjogokkal bírt, így önállóságában jobban ragaszkodott a hagyományokhoz. A Forgách-féle grófi birtok munkalehetőséget kínált, az itteni szegény emberek nem kényszerültek arra, hogy idengenben keressék a megélhetésüket. Kevés tehát a küső hatás. A vidék különösen jó feltételeket kínált a kender termesztésére, s ezt ki is használták: sok kendert termesztettek, még a föld nélküliek is kaptak kenderföldet. Az I. Világháborúig a ruházat alapvető darabjait házilag állították elő kenderből.

A jellegzetes zoborvidéki fejkötőn a hátulsó dísz, a fűzővíg ágai kétoldalt felállnak. Az 1930 – as évek tarkulási hulláma a női viseletben – amely a Zoborvidéken legfőképp a hegymegettieket érintette – Gímest közömbösen hagyta. Itt megmaradtak „ a kevesebb a több, az egyszerűbb a szebb“ elv mellett.

Gyermekviselet

A csecsemő kelengyéje a fejkötő ( sipka ), köldökfásli, a pelenka és a pólyavánkos. A fiú és lány között nem tettek külömbséget az öltözködésben.

A fejkötő vékony, puha anyagból, bélés nélkül készült. Egyszerű a szabása. Egy bögre mellett vágták ki kerekded hátulját, egy hosszabb téglalap alakú darabból állt az eleje, ezt a hátsó rész háromnegyed részéhez hozzávarrták, így állt össze a kerülete. A tarkónál lévő kerekded részt leegyenesítették, fölhajtották, körül felszegték. Az alján madzagházat képeztek, ebbe fűzték a madzagot ( fűző), amellyel megkötötték. Az elején fogacskával is szegélyezték. Az ünnepit itt fémszálas dísszel ( sík), szalaggal, csipkével, gyönggyel díszítették. A megkötője színes szalag.

A kisingecskét, mint mindehol, itt is otthon készítették puha, világos gyári anyagból, az ünnepit fehér gyolcsból. Hosszúra és bőre varrták, hogy „ sokáig jó legyen“. A vállon fűzővel kötődött. A mindennapra való egyszerű, díszítés nélküli. Nem volt belőle sok, csak egy-két váltás. Az ünnepiből egy, legfeljebb kettő. Az ünnepire kis fodros gallérkát, kráglit is varratak, masnivarrott ( gépi hímzés), illetve slingelt ( gépi lyukhímzéses) csipkéből, lerakták apró ráncokba és beszegték, hátul a nyakban kapoccsal kapcsolták össze.

A karonülő gyermeket már „cifrázni“ is kellett. A vasárnap délutánonként a kapuba beszélgetni kiálló vagy a táncmulatságot megnézni induló fiatal mamák magukkal ivtték a szépen felöltöztetett kicsit is.

A csecsemő megjelenésének volt egy gyakorlati szerepű kiegészítője: amikor a gyermek fogai jöttek, ídes gyökeret adtak neki. Az erdőben ásták ki, kemény és állítólag édes volt. Meg is szárították, hogy még keményebb legyen. Megtisztították, medzagot fűtek át rajta és a gyerek nyakába kötötték. Amikor jött a foga és viszketett az ínye, a szájába tette és rágta, azzal dörzsölte.

A köldökfáslit szintén otthon készítették 1 méter hosszú háromujjnyi széles sifon- vagy gyolcskelméből. Világos színű volt, nem mindig fehér. Addig fáslizták, míg szükségesnek látták. A sírós gyereket tovább fáslizták, mint a nem sírósat.

A pelenka kopott vászoningderékból vagy gatyaszárból készült, olykor az ingujját is felhasználták. Gyakran emlegették, hogy a csecsemő lábán ott maradtak az ingujj hímzésének mintái – a lakat, szőlőfej, az alma stb. Hintőpor helyett csecsemőápoláshoz szúfírget használtak. Az odvas, szúette gerendákból kaparták ki, és azzal hintették be a pólyás gyerek ülepét. Szerintük a más vidéken használatos lekapart fal csípett.

A pólya négyzet alakú tollas vánkus. A hétköznap használatos pólya huzata tarka mintás, kockás, csíkos sifon. Az egyik sarkát fodorral is díszítették. Az ünnepi fehér gyolcs, ezt már díszesebbre varrták. A keresztelői pólya egyik sarkára géppel hímzett sávból, masnivarrottból készült a fodor. Ünnepen később is ezt használták, vagy ebben vitték orvoshoz a picit. Átlósan fektették rá a gyermeket, és először a lábánál levő sarkot hajtották fel, majd a két oldalsó csücskét. Hétköznap egyszerű madzaggal ( fűző), ünnepen szélesebb szalaggal, pólyakötővel végig betekerték, és az annak végére varrott szalaggal a lábánál kötötték meg. A gyermek erősségétől, egészségétől függött, hogy mennyi idős koráig – de „féléves koráig biztosan“ -  pólyázták, általában addig, míg nem kapaszkodott, nem tudott ülni.

Az anyák a pólyás babát munkába menet, szomszédoláskor gyerekkendőbe fogták, amelyet maguk köré tekertek. Így szabad maradt a kezük.

A pólyából kikerülő gyermek, fiú is, lány is melles szoknyát kapott. A fejére fejkötőt: sipkát vagy farokrésszel ellátott lepejes sipkát tettek, a szoknya alá ingecskét adtak, és kész volt a gyermeköltözet.



Ujjatlan gyermekruha eleje és háta

Nyomott mintás kartonból készült gyermekruha.

A hosszú ingujj legombolható róla. Ha ujj nélkül viselték, inget öltöttek alá.


 

Pár éves korban a fiúk fejére ( főleg nyáron és ünnepen) kis kalapot tettek, míg a lányokéra sipka, kendő került, vagy kendő nélkül voltak, különösen amikor már a hajuk is megnőtt. A kisgyermek fejkötőjét béléssel varrták sötétebb szoknyaanyagból. Az ünnepit díszítették.

A bélelt, farokrésszel ellátott fekötő, a lepejes sipka már a nagyobbacska gyerekeknek készült. A szoknya anyagából szabták. Az ünnepit színes gyapjú harasztpántlikával, zsinórral, síkokkal ( fémszál), gyöngyökkel díszítették. A leggyakoribb zöld-piros, zöld-rózsaszín összeállítássú harasztpántlika díszítés „szépet mutatott“, mert dús fodrot képezett a fejkötőn.

A melles szoknya alatt kisebb korban a pólyásokéhoz hasonló kisingecskét viselték, később sötétebb anyagból réklicskét, majd 3 éves kortól a kicsik a nemüknek megfelelő szabású inget kaptak. Télre kis kabátot varrtak a gyrekeknek, nyakukba kendőt kötöttek.

A melles szoknya a kisebbeknek ujjas felsőrésszel készült. A derékrészt bélelték. Derékban hozzávarrták a szoknyát, melyet úgy ráncoltak, mint a felnőttek szoknyáit. Hátulgombos volt. Karonülő korban a szoknyák anyaga inkább sötétebb színű barchet, mosóbársony.

Később, a tipegő-járkáló korban már mind jobban kezdtek külömbséget tenni a fiú és leány között. A fiúk szoknyája megmaradt sötétebbnek, míg a leányoké világosabb, színesebb, tarkább. Hároméves kortól ujjatlan felsőrészű a szoknya. A nagyobbak részére begombolható ujjmegoldással készült. Az ünnepi szoknyákat szegőzéssel ( számokkal), szalaggal, recével, csipkével, fogakkal díszítették a mell és a kivágás mentén. Aljukon is találunk szalagdíszt.

A lányok még iskolás korukban is melles szoknyában jártak, az 1960- as évek elején még elsőáldozásra is ilyen szabású, fehér selyemből varrt, halvány színű szalaggal díszített szoknyában mentek.

A gyerekek nyáron mezítláb jártak. A picik téli lábbelije a rongyból, kalapból varrott papucska, a nagyobbaknak kiscsizma dukált.

 


Férfiviselet

Fejrevalóként télen báránybőrből készült, kúp alakú sapkát hordtak, amely kívül mindig fekete prém, gyakran kívül-bévül bundás volt. Általános nyári fejviselet és a fiatalok fejrevalója a sötét, leginkább fekete kalap, kalep. Elmaradhatatlan kiegészítő volt rajta a rozmaringbukríta – jeles napok, lakodalmak, farsangi vagy más táncos mulatságok jelvénye. Minden faluban másképpen viselték: a hosszú rozmaringágra végig kis maslikat vagy bukrocskákat kötöttek apró színes szalagokból, majd vagy a kalap karimája körül, vagy pedig a kapal oldalába, illetve elejére tűzték. A lányok készítették. Az igazi szerető nyíltan, a szerényebb és még titkolt titokban adta át. A kalap mellett vagy a mellen viselt sok színes szalag regruták jelölője. Lakodalomkor a vőlegény és a vőfély, dorozsba megtisztelő jele volt a háromujjnyi széles, térdig érő piros-rózsaszín szalag a mellen. A násznagy, princispális megkülömböztető jele a télizöld-koszorú a nyakban.

A fiúk iskoláskorban kapták meg a felnőttes öltözékfajtát.

1900 táján még általánosan viselték a vászongatyás öltözéktípust.

A vászoning fajtái: borjúszálú és szutylikos ing . A fekete nyakravaló a borjúszálú ing tartozéka. Ünnepi kellék.

A négyszél gyatya teljesen átlagos. Hátul ráncolták. Szára alját télen betűrték a csizmaszárba, nyáron kívül viselték. 1900 táján használatos volt az ún. „ zsíros gatya és ing“, amit kint az istállóban felakasztva tartottak, ebben végezték a piszkos, trágyás istállói munkát. Nem mosták, szinte ragadt, szürke volt a piszoktól, csúszott a zsírosságtól, viszont védte a piszkolódástól az alatta levő tiszta ruhaneműt, s télen még melegített is. Ebben nem mutatkoztak emberek előtt.

A kötény, ruha hétköznap és ünnepen is szoros tartozéka volt a gatyás viseletnek. A hétköznapi sötétkék vagy fekete kékesfestő, mángolatlan kelméből, festett és festetlen vászonból készült. Széles (bő) volt, elöl derékon kötődött házicérnából, cervenából sodrott, font madzaggal. Etetéskor, kosárfonáskor, faragáskor viselték, így kímélve a gatyát vagy a nadrágot. Jószágetetéshez ünnepnapon is a hétköznapi ruhát kötötték maguk elé. Az ünnepi ruha minden esetben fekete; kelméje lehetett klott, habos, vékonyruha. 2 szélből varrták, középen díszöltéssel összekötötték. Megkötője színes madzag, fűző. Amikor még ünnepen is gatyát hordtak, az ünnepi ruhát kötötték fel a templomba. A vasárnap délutáni határszemlélésre is ebben mentek a gazdák.

A nadrágos öltözéktípus 1900 táján még kizárólag vőlegényruhaként szerepelt. A 20-as évektől fekete vagy nagyon sötétkék, festőkék posztóból, fekete zsinórozással díszítve általánosan elterjedt ünnepi viseletté vált. Ezzel a ruhatípussal együtt jelent meg a gyolcsing, a vőlegénying. Szabása megegyezett a szutylikos ing szabásával, de gallérja keskeny lehatós, azonkívül bővebb a háta, az ujja és az eleje. Az elején a bőséget a sűrű apró szegőzés adta. Az ujját is dúsabban ráncolták vállban. Az 1940-es évektől már spicces gallérral, hónaljtoldás, páha nélkül és kesztbe szabott vállfóttal, azaz hátfolttal is varrták. A gombolópánton végig fehér lyukhímzést találunk a lehető legváltozatosabb formában. Az inget apró színes gombokkal zárták; kedvelték a kék vagy piros színűeket.

Mellényfélék. Az elöl-hátul sima, bebújós ráhúzó festett vagy színtelen vászonból házilag készült munkaruha. Hideg ellen öltötték fel, „piszkos munkában“ pedig védte az inget. A vőlegényruhához tartozó ünnepi posztólajbi nyakig záródott sok apró ezüst- vagy más fémgombbal.

A kabát is ezüstgombos. Télen keskeny prémgalléros, kétsoros gombolású fekete posztó nagykabátot viseltek. Négy zsebe volt. Hossza a csípőt takarta.

A bélelt ellenzős nadrágot télen hétköznap kifordítva viselték. Nyáron csak mellénnyel, kabát nélkül hordták. Az 1940-es évektől viselték emellett a bricsesznadrágot, priccsesnadrágot is. Vastag, sötét színű kelméből készült. Nyáron bármilyen kelméjű mellénnyel hordták, télen a nagykabátot is felöltötték hozzá.

Nyáron mezítláb jártak, de emlékeztek rá, hogy aratáskor bocskort ( bacskor) és rossz csizmaszárból készült papucsot (pantofla) is hordtak. Télen keményszárú fekete csizma járta. Újabban harisnya és papucs vagy harisnya és cipő a lábviselet.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

TOPlist